Chapter 11! Szeretlek!..*

Megbántottál, de tudom nem akartál. Bár minden nagyon fájt, de én mégis, megbocsátok neked, 
mert teljes szívből, csak téged szeretlek.

*Cecillia szemszöge*

- Lia? - csillant fel a szeme a meglepődöttségtől.

- Csak a telefonomért jöttem. - pillantottam oldalra.

Sóhajtott egyet, s láttam a csalódottságot az arcán. Egy pillanatig még gondolkozott azután bement a házba. Zsebre tettem kezeim, és körbe néztem. Ott állt mögöttem, és éreztem, ahogy néz engem. Csontomig hatolt a fájdalom ami átjárta testem.

- Lia, kérlek nézz rám. - motyogta és hangja a bánattól remegett.
- Hova tetted a telefonom? - tereltem a témát.
- Lia! Szerelmem.
- A telefonom! - emeltem meg hangom eléggé indulatosan.
- Az étkező asztalon van. - motyogott. Erőt vettem magamon, és az asztaloz sétáltam. Kezembe vettem a mobilom, és zsebembe mélyesztettem. Megfordultam, és éppen lépni akartam, de útban volt mellkasa.
- Lia. - jobb kezét vállamra tette, és hatalmasat sóhajtott. - L-Lia.
- Ne Liá-z itt nekem! És engedj el! Tudod mennyire fájt ez nekem. Nem ilyennek ismertelek meg!
- Kérlek bocsáss meg.
- Szia. - mordultam fel és kiviharzottam az ajtón.
- Ne! Kérlek ne hagyj magamra! - rohant utánam. Már a járdán sétáltam, amikor megragadta karom. - Ne, Lia. Nem akarom.
- Harry, késő. Már elrontottad.
- Ne mond ezt. Én nem akartam. Bocsáss meg! Szerelmes vagyok beléd, és kellesz nekem. Nem akarok egyedül megöregedni. Én veled akarok lenni. - kezdett bele a sírásba. - Minden megadok neked, amit csak akarsz. Csak most ne hagyj magamra.
- Harry. - Kezdem bele a magyarázkodásba, de letérdelt, és a sírása még hangosabbá vált.
- Cecillia, ne hagyj magamra, térden állva könyörgök. - tenyere enyémhez csúszott, majd ujjait készült enyémekkel összefonni, de hátrálni kezdtem egy pár lépéssel, és szomorúan elszóltam magam.
- Jó éjszakát Harry.
- Lia! - temette arcát tenyereibe.
Gyorsan távolodtam Harry-től.

-Ne menj. Ne-he-eee. - hallatszott elég távolról összetört hangja. - Lia! Én örökkön örökké várni fogok rád. Csak megtorpantam. Milliónyi kérdés gyűlt össze bennem, és mindegyik hatalmas fájdalommal járt. A szívem azt súgta menj vissza, az eszem pedig azt hogy: Felejtsd el..

Nem tudom mit tegyek. Ha megbocsájtok újra csalódhatok. Félénken hátrafordultam, és fürkésztem a pár méterre lévő göndör srácot. Arcát tenyerébe temette, és úgy zokogott egyre hangosabban. Ha a szívemre hallgatok, visszamegyek, ha az eszemre, akkor nem. De vajon melyik a helyes döntés? Hátrafelé kezdtem komótosan sétálni, de szemem még mindig Harry-n volt. Megszakad a szívem. Én szeretem. De félek újra szeretni. Félek új esélyt adni. Félek újra a bizalmamba venni őt. Félek a csalódástól..
Lehunytam szemeim és egy hatalmas levegőt vettem. Ezer gondolat rohant át az elmémen, erőt vettem magamon és félénk léptekkel szeltem át a közöttünk lévő távolságot. Arca még mindig hatalmas kezei között volt, de megfogtam kezét és leguggoltam hozzá.
- Li.. - kezdte volna de nem hagytam neki, hogy befejezze.
- Szeretlek, de ilyet kérlek többet ne tegyél.
- Soha többet. - szorított magához.
Kimondhatatlanul jól esett ölelése, egyszerűen csak karjaiba olvadtam. Szipogásba kezdett, ezért kobakját tenyereim közé fogtam. Jobb kezemmel megigazítgattam a szemébe lógó könnyes fürtöket, majd finoman megsimogattam vöröslő arcát. Mélyen néztünk egymás szemébe. Végtelennek tűnt az idő, teljesen elvesztem smaragdosan csillogó pupillájába. Csodás volt. Ajkai hirtelen az enyéimhez tévedtek, majd hosszú csókkal pecsételtük ezt a pillanatot. Miközben zöld íriszeiben vesztem el, az idő alatt gondolkoztam. Ha most elmentem volna, lehet többé nem lett volna ilyen alkalom. Reggel csókjaira kelni, karjaiba bújni ha rossz napod volt, aki megért, és támogat.
- Gond van, szerelmem? - kérdezte aggódóan.
- Nincs, semmi.-motyogtam.- Csak menjünk haza.
Megértően bólintott, felállt és engem is felsegített. Szorosan átkarolt, mintha bármelyik percben elveszthetne. Beértünk a lakásba azon belül a nappaliba. Leültem a kanapéra, és térdeimet magam mellé húzva helyezkedtem el. Harry a konyhába, volt és pár perc elteltével ő is csatlakozott, két pohár narancslé kíséretében. Az italokat a közeli asztalra helyezte, majd ő is helyet foglalt a kanapén és ölébe húzott. Fejemet mellkasára döntöttem, ő pedig átkarolt. Éreztem, ahogy kibe fújja a levegőt, éreztem a szívének dobbanásait és olyan tökéletes.
- Csókolj meg újra.-döntötte állát fejem búbjára, csak mosolyogtam és boldogan tettem eleget kérésének.- Lia.. És most mit fogunk csinálni? - dörzsölte meg bal szemét.
- Ezt, hogy érted?
- Hát úgy, hogy-hogy lesz köztünk tovább. - sütötte le szemeit.
- Harry. - néztem rá, kicsit dühösen. - Mi együtt vagyunk és leszünk is.
- Lia, komolyan mondom, nélküled én már nem lennék. - vakargatta meg oldalát, majd ölébe vett és feltápászkodott a kanapéról. Lassan meg indult a lépcső sor felé, és közben aranyosan dúdolgatott.

U.i.: Remélem tetszett! Véleményeket várok, ha már az előzőre 1, ismétlem 1 megjegyzés jött. Ennyire nem lett jó? Nyugodtan írjátok le, ha nem tetszik, mert akkor tudom min kell javítani! További szép estét! :) x
Jázmin, és Adrienn. xx